Éjfél körül szálltam le a gépről és senki sem szólt egy szót se miközben átvágtam a keskeny leszállópályán a terminál felé. A levegő forró volt és sűrű, mintha egy gőzfürdőbe tévedtem volna. Odabent az emberek ölelkeztek és kezet fogtak… nagy vigyorok és kiáltások… „Istenem! Te vén szemétláda! Örülök, hogy látlak, öreg! Piszkosul örülök… de tényleg!”

            A légkondicionált előcsarnokban találkoztam egy houstoni fickóval, aki mondta, hogy a neve ez meg az, - „de csak szólíts Jimbonak” – és azért volt ott, hogy rákapcsoljon.

            - Istenem, készen állok mindenre! Mindenre a világon! Ja, mit iszik?

            Rendeltem egy margaritát jéggel, de hallani sem akart róla.

            - Neem, neem… Hogy lehet ilyet inni a Ketucky Derby idején? Mi a baja, ember? – vigyorgott és rákacsintott a pultosra – A francba már! Meg kell nevelnünk ezt a srácot! Hozzon neki egy jó viszkit!

            Megvontam a vállamat.

            - Egy dupla Old Fitz jéggel – Jimbo bólintott jóváhagyása jeléül.

            - Nézze. – meglegyintette a karomat, hogy biztosan figyeljek – Ismerem a népeket a Derbyn, minden évben itt vagyok, és hadd mondjak el valamit, amit megtanultam – ne csináljon úgy, hogy az emberek azt higgyék, hogy valamiféle buzeráns. Legalábbis ne nyilvánosan. A picsába, hát egy pillanat alatt felborítják, fejbe vágják, és az utolsó rohadt centjét is elveszik.

            Megköszöntem neki és egy szál Malborot dugtam a szipkámba.

            - Mondja csak – mondta – maga úgy néz ki, mint aki a lovakkal foglalkozik… Igazam van?

            - Tényleg? – megújult érdeklődéssel nézett végig a kopott bőrtáskámon – Akkor az van magánál – fényképezők? Kinek dolgozik?

            - Mi a franc? – nevetett – És mit fog fotózni? Meztelen lovakat? Hö! Asszem jó keményen fog majd melózni a Kentucky Oaks futam alatt. Az egy verseny csak kancáknak – vadul röhögött – és pucérak is lesznek!

            Megráztam a fejemet és nem szóltam semmit, csak rábámultam egy percre, miközben próbáltam fenyegetőnek tűnni.

            - Az a dolgom, hogy a zavargásról készítsek képeket.

            Haboztam, és a jeget görgettem az italomban.

            - A pályán. A Derby napján. A Fekete Párducok. – megint ránéztem –Maga nem olvas újságot?

            - Hát… talán nem kéne elmondanom magának – vontam vállat – de úgy tűnik, hogy mindenki más tudja. A zsaruk és a Nemzeti Gárda már hat hete készül. Húszezer katona vár ugrásra készen Fort Knoxban. Figyelmeztettek minket, – a sajtót meg a fotósokat – hogy hordjunk sisakot és ilyen spéci mellény, mint amilyen a golyóálló. És hogy számítsunk lövöldözésre.

            - Nem! – kiáltotta, a kezei felröppentek, aztán egy pillanatig a levegőben lebegtek, mintha az előbb hallott szavakat akarná elhárítani. Aztán az ökle lecsapódott a bárpultra – A kurva anyjukat! Édes Istenem! A Kentucky Derby! – folyamatosan ingatta a fejét – Nem! Jesszusom! Ez túl szörnyű, hogy igaz legyen. – mintha belesüllyedt volna a székbe, és amikor felnézett rám, a szemei nedvesek voltak – Miért? Miért itt? Hát nem tisztelnek ezek semmit?

            - Nem csak a Párducokról van szó. Az FBI szerint több buszrakományni fehér őrült tart ide az egész országból – azért, hogy elvegyüljenek a tömegben, és egyszerre támadjanak mind, minden irányból. Úgy lesznek felöltözve, mint bárki más, tudja, öltöny, nyakkendő, ilyenek, de aztán amikor a baj kezdődik… Szóval ezért aggódnak a zsaruk.

            Egy percig csak ült, úgy tűnt, hogy egyszerre megbántott, zavarodott, és nem egészen képes megemészteni ezt a szörnyű hírt. Aztán felüvöltött:

            - Oh… Jesszusom! Isten szent nevére, mi történek ebben az országban? Hogy lehet eltűnni előle?

            - Hát nem itt – mondtam miközben felvettem a táskámat – Kösz az italt… és sok szerencsét.

            Megragadta a kezemet, sürgetett, hogy igyunk még egyet, de azt mondtam, hogy már így is késésben vagyok a Sajtó Klubtól, és leléceltem, hogy összekapjam magamat a szörnyű látvány előtt. A reptéri újságosstandnál felkaptam egy Courrier-Journalt, és átfutottam a főcímeket. „Nixon újabb katonákat küldött Kambodzsába a Vörösök ellen… A B-52-esek támadása után 20’000 katona 20 mérföldet nyomult előre… 4000 katonát állítottak hadrendbe a Yale környékén a Fekete Párduc-demonstráció okozta növekvő feszültség miatt… A lap alján Diane Crump fotója volt, aki hamarosan az első nő lesz, aki indul a Kentucky Derbyn. A fényképész akkor kattintotta le, amikor „lovát, Mázsát simogatja az istállóban”. Az újság többi része randa háborús jelentésekkel és a diákzavargások híreivel volt teliszórva. Nem említettek semmiféle fortyogó zűrt egy Kent State nevű ohioi egyetemről.

            Odamentem a Hertz pultjához, hogy átvegyem a kocsimat, de a holdvilágképű jampec az asztal túloldalán azt mondta, hogy már egy sincs.

            - Most már sehol se tud bérelni – biztosított – a Derbyre szóló foglalásainkat hat hete lekötötték.

            Elmagyaráztam neki, hogy az ügynököm lefoglalt nekem egy fehér Chrysler kabriót erre a délutánra, de csak a fejét rázta.

            - Talán valaki majd visszamondja a foglalást. Hol szállt meg?

            - Hol lakik a texasi tömeg? A népemmel akarok lenni. – vontam meg a vállamat.

            - Barátom, maga bajban van. A város teljesen tele van. Mint mindig a Derby idején.

            Közelebb hajoltam hozzá, és félig suttogva azt mondtam:

            - Nézze, a Playboytól vagyok. Hogy tetszene egy állás?

            - Mi? Ugyan már. Milyen állás? – hőkölt vissza.

            - Mindegy. – mondtam – Pont most szúrta el.

            Lesöpörtem a táskámat a pultról és elmentem, hogy keressek egy taxit. A táska igen értékes dolog ebben a munkában, és az enyémen mindenféle poggyászjegy van – SF, LA, NY, Lima, Róma, Bangkok -, de a legfontosabb cédula rajta egy nagyon hivatalos, műanyaggal bevont dolog Fénykép. Playboy Mag. felirattal. Egy stricitől vetten Vailben, Coloradoban, aki el is magyarázta, hogy kell használni. „Ne említsd a Playboyt, amíg biztosan nem látták cuccot. És aztán, amikor észrevetted, hogy meglátták, üss oda. Mindig bejön. Ez a cucc varázslatos, én mondom. Ez színtiszta varázslat.”

            Nos… talán tényleg. Használtam azon a szegény ördögön a bárban, és egy a város felé tartó sárga taxiban ülve és dudorászva kis bűntudatom támadt amiatt, hogy megkavartam a nyomorult faszi agyát azzal a gonosz látomással. Na és aztán? Bárki, aki úgy bolyong a világban, hogy azt mondja „a francba is, texasi vagyok”, az megérdemli, ami vele történik. Ő pedig, végül is, azért jött ide újra, hogy egy tizenkilencedik századi barmot csináljon magából egy eltompult, idejemúlt lidércnyomás közepette, aminek az egyetlen ajánlása az igen jól eladható „hagyomány”. Beszélgetésünk elején Jimbo közölte velem, hogy nem hagyta ki a Debyt 1954 óta. – Az asszony már nem jön. Összeszorítja a fogát, és szabadon ereszt ilyenkor. És amikor azt mondom, hogy szabadon, azt úgy értem, hogy szabadon. Úgy szórom a tízeseket, mintha kimennének a divatból. Lovak, viszki, nők… a rohadt életbe, vannak olyan nők, akik bármit megtesznek egy kis pénzért.

            Miért is ne? A pénz mindig jól jön ebben a eszeveszett korban. Még Richard Nixon is erre áhítozik. Csak néhány nappal a Derby előtt mondta azt, hogy „ha lenne pénzem, befektetném a tőzsdén”. A tőzsde, mindeközben, folytatta mélységes zuhanását.

            A következő nap húzós volt. Harminc órával a határidő előtt még nem volt sajtóbelépőm, és – a luiseville-i Currier-Journal sportrovatának vezetője szerint – már esélyem se volt szerezni. Ami még rosszabb, kettőt kellet volna kerítem, magamnak és Ralph Steadmannak egyet. Annak az angol illusztrátornak, aki Londonból tartott ide, hogy rajzokat készítsen a Derbyről. Összesen annyit tudtam róla, hogy először jön az Államokba. És minél többet rágódtam ezen, annál jobban aggódtam. Hogyan tudná elviselni azt a förtelmes sokkot, hogy kiemelik Londonból és bedobják egy részeges csőcselék közepébe a Kentucky Derbyn? Ezt sehogy se tudhattam. Szerencsére legalább egy nappal korábban érkezik és hagy magának időt, hogy szokja a helyet. Talán pár órányi békés városnézés Lexington környékén. Úgy terveztem, hogy a reptéren veszem fel a nagy Pontiac Ballbusterrel, amit egy Quick ezredes nevű használautó-kereskedőtől béreltem, és aztán kimenekítem valami békés tájra, ami Angliára emlékeztetheti.

            Quick ezredes megoldotta az autó-gondjaimat, és némi pénz (az eredeti ár négyszerese) ráfordításával szereztem két szobát egy külvárosi lepratelepen. Most már csak az volt az egyetlen bökkenő, hogy hogyan győzzem meg a Churchill Downs-i nagykutyákat arról, hogy a józan ész azt diktálja, hogy egy olyan presztízsű sportújság tudósítói, mint a Scanlan’s mindenképpen megérdemelnek két sajtóbelépőt, méghozzá a lehető legjobb félét. De ez nem ment túl könnyen. Az első próbálkozásom telefonon keresztül teljes kudarccal végződött. A fickó a sajtóirodában teljesen ledöbbent azon, hogy van olyan hülye, aki képes két nappal a Derby előtt sajtóigazolványt kérni.

            - Maga biztosan viccel - mondta - két hónappal ezelőtt járt le a határidő. A sajtópáholy teli van, semmi hely nincs benne. És különben is, mi a franc az a Scanlan’s Montly?

            - Nem szóltak ide a londoni irodából? Küldenek ide egy festőt, hogy képeket csináljon a versenyről. Steadman. Egy ír hapsi. Azt hiszem. Nagyon híres odaát. Igen. Épp most érkeztem a nyugati partról. A san francisco-i kirendeltség szerint már minden el van intézve.

            Érdeklődőnek tűnt, talán még együtt is érzett velem, de nem tehetett semmit. Tovább próbálkoztam nála, mindenféle hülyeséget mondtam neki, amíg végül kompromisszumot ajánlott: szerez nekünk két belépőt, de csak a pályára, a klubház, pláne a sajtópáholy szóba se jöhetett.

            - Ez elég furán hangzik – mondtam – és teljesen elfogadhatatlan. Muszáj, hogy be tudjunk jutni .Midenhová. A látványosságokhoz, az emberekhez, a felvonulásra, és főleg a versenyre. Nem azért jöttünk el idáig, hogy a tévében nézzük ezt a istenverte cirkuszt. Így vagy úgy, de be fogunk jutni. Lefizetünk egy őrt, ha muszáj, de az is lehet, hogy lefújjuk könnygázzal. ($5.98-ért szereztem egy flakon könnygázt egy helyi áruházban, és a beszélgetés közepén megcsapott azon szörnyű lehetőségek tárháza, ha azt a pályán használnám. Lefújni a jegyszedőket a klubház belső szentélyébe vezető keskeny kapuknál, aztán gyorsan besurranni, egy szép nagy adagot fújni a kormányzó fülkéjébe, épp a verseny kezdetén. Vagy lefújni a magatehetetlen részegeket a mosdóban, a saját érdekükben…)

            Péntek délben még mindig nem volt sajtóbelépőm, és még mindig nem tudtam, hogy hol lehet Steadman. Lehet, hogy meggondolta magát, és visszament Londonba. Végül miután már lemondtam Steadmanről és arról is, hogy elérjem az emberemet a sajtóirodában, rájöttem, hogy az egyetlen esélyem belépőhöz jutni az, ha kimegyek a pályára és személyesen nézek szembe az emberrel, figyelmeztetés nélkül – kettő helyett már csak egy belépőt követelve, gyorsan beszélve, azzal az élénkséggel, amely az olyan emberek sajátja, akik erősen próbálnak kordában tartani valamilyen belső őrületet. Kifelé menet megálltam a motel portáján beváltani egy csekket. Aztán egy hasztalan gondolat sugallatára megkérdeztem, hogy Mr. Steadman véletlenül se jelentkezett-e be?

            A hölgy a pultnál ötven körüli lehetett és igen sajátosan nézett ki; amikor megemlítettem Steadman nevét, anélkül bólintott, hogy felnézett volna abból, amit épp írt, akármi is volt az, és halkan azt mondta:

            - Még szép hogy be. – aztán megjutalmazott egy mosollyal – Igen, Mr. Steadman valóban bejelentkezett. Éppen most indult ki a pályára. A barátja?

            Megráztam a fejem: - Elvileg együtt kéne dolgoznom vele, de még azt se tudom, hogy hogy néz ki. A francba, most meg kereshetem a pályánál a tömegben.

            Felkuncogott: Gond nélkül meg fogja találni. Azt az embert bármekkora tömegben fel lehet ismerni.

            - Miért – kérdeztem – Valami baja van? Hogy néz ki?

            Hát… - mondta a nő, még mindig vigyorogva – Ő a legkülönösebb dolog, amit régóta láttam. Van ez a… ah… kinövés az arcán. Igazából az egész fején – bólintott – Megismeri majd ha meglátja, emiatt ne aggódjon.

            Szent szar, gondoltam. Ezzel annyi a sajtóbelépőknek. Már láttam magam előtt a idegszaggató, kócos hajú, bibircsókos pancsert, amint a sajtóirodában követeli a Scanlan’s sajtócsomagját. És akkor mi van? Még mindig telenyomhatjuk magunkat bélyeggel és egész nap kószálhatunk a klubház környékén, vázlatfüzetekkel a kezünkben, hisztérikusan röhögve a helyieken, miközben mentolos koktélt szürcsölünk, hogy a zsaruk ne higyjék azt, hogy nem vagyunk normálisak. Akár még pénzt is csinálhatunk vele; kirakunk egy festőállványt egy nagy felirattal: FESTESSEN ARCKÉPET A KÜLFÖLDI MŰVÉSSZEL, darabja 10$. NE HAGYJA KI!

            Az autópályán indultam ki a pályához, gyorsan vezettem, ugráltattam a hatalmas kocsit a sávok között, egyik kezemben sörrel, az agyamban pedig annyi zavaros gondolattal, hogy majdnem elcsaptam egy apácákkal teli Volkswagent amikor lekanyarodtam, hogy elcsípjem a lejáratot. Még mindig volt egy halvány esélyem, gondoltam, hogy elkapjam a randa britet, mielőtt még bejelentkezne.

            De mire odaértem, Steadman már a sajtópáholyban volt, egy szakállas angol fiatalember tweedzakóban és katonai napszemüvegben. Nem volt semmi különös rajta. Se kiálló erek az arcán, se szőrös bibircsókok. Elmondtam neki a motelbeli nő leírását, de tanácstalannak tűnt.

            - Ne hagyd, hogy ez megzavarjon – mondta neki – Csak a következő pár napban ne felejtesd el, hogy ez itt Luisville, Kentuckyban. Nem London. Még csak nem is New York. Fura egy hely ez. Szerencséd, hogy az az elmebeteg a motel portáján nem kapott elő egy pisztolyt a pénztárból és nem lőtt lyukat a fejedbe.

            Felnevettem, de Steadman elég nyugtalannak tűnt.

            - Csak csinálj úgy, mintha egy szabadtéri sárgaházat néznél meg – mondtam – Ha a bentlakók elszabadulnak, majd eláztatjuk őket könnygázzal. Megmutattam neki a flakon „Kémikus Billy”-t, legyűrve a késztetést, hogy a szoba másik felében lévő Associated Press részlegben szorgalmasan gépelő patkányképű fazon arcába fújjam. A bárnál álltunk, az igazgatóság Scotch-ját szürcsöltük, és gratuláltunk egymásnak, hogy milyen megmagyarázhatatlan piszok szerencsénk lett, mivel két első osztályú sajtóbelépőt szereztünk. Steadman azt mondta, hogy a hölgy nagyon kedves volt hozzá:

            - Csak bemondtam a nevemet, és ő mindent elintézett nekem.

            Délutánra már minden sínen volt. Az ülésünk a célra nézett, volt színes TV-nk és ingyen piánk sajtószobában, és rengeteg belépőnk, amivel akárhová bemehettünk a klubháztól a zsokék szobájáig. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, hogy korlátlan bejárásunk legyen a klubház belső szentélyének „F és G” részlegébe… én pedig úgy éreztem, hogy arra is szükségünk van, hogy láthassuk a viszki-dzsentriket élőben. A kormányzó, egy Louis Nunn nevű neonáci disznó a G-ben lesz, Gery Goldwaterrel és Sanderson ezredessel együtt. Úgy éreztem, hogy frankók lennénk a G-ben, ahol elücsöröghetnénk és julepeket iszogathatnánk, magunkba szippanthatnánk egy kicsit hangulatból és Derby sajátos rezgéseiből.

            A bárok és az ebédlők is a G-ben voltak, márpedig a klubház bárjai a Derby napján igen különleges látványt nyújtanak. A politikusokon, társasági szépelgőkön és a helyi ipar nagymenőin kívül minden félőrült idióta, akinek bármi akarhatnékja van Louisville ötszáz mérföldes körzetében, biztosan megjelenik itt, hogy merevrészegre igya magát, vállakat veregessen, és egyáltalán mutassa, hogy itt van. A Paddock bár valószínűleg a legjobb hely a pályán arra, hogy leüljünk és nézzük az arcokat. Senki sem bánja, ha bámulják; pontosan ezért mentek oda. Néhányan majdnem minden idejüket a Paddockban töltik; lekuporodhatnak valamelyik faasztal mellé, hátradőlhetnek egy kényelmes székben és nézhetik a folyton változó számok villogását a az ablak mögötti kijelzőn. Fehér ruhás fekete pincérek vágnak a tömegen italokkal teli tálcákkal a kezükben, miközben a profik a fogadólapjukat töltik, a babonás fogadók pedig szerencseszámot választanak vagy a kiírást olvassák jól hangzó nevek után kutatva. Kint a faborítású folyosókon folyamatos a mozgás a fogadóablakok felé és onnan vissza. Végül, ahogy közeledik a start pillanata, a tömeg megritkul ahogy az emberek visszamennek a saját helyükre.

            Mindenképpen ki kell találnunk, hogy hogyan töltsünk több időt holnap a klubházban. De azok a „körbejáró” belépők, amikkel bejutunk az „F és G”-be, egyszerre csak harminc perecre jók. Valószínűleg azért, az újságíró-fajták ki-be tudjanak rohangálni egy fényképért vagy egy gyors interjúért, de kint lehessen tartani az olyan kódorgókat mint Steadman és én, akik egész nap a klubházban lógnának, a páholyok között mászkálva és retikülöket fosztogatva zaklatnák a dzsentriket. Vagy lefújnák könnygázzal a kormányzót. Az időkorlát nem volt gond pénteken, de a Derby napján a „körbejáró” belépő kemény igénybevételnek lenne kitéve. És mivel az út a sajtópáholytól a Paddockig nagyjából tíz percig tartott, és még tizet vissza, nem sok idő marad a komoly ember-figyelésre. A sajtópáholyban lévők nagy részével ellentétben mi magasról tettünk rá, hogy mi folyik a pályán. Azért jöttünk, hogy az igazi vadállatok teljesítményét lássuk.

            Később a délután folyamán kimentünk a sajtópáholy erkélyére, és megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi a különbség aközött, amit most látunk, és aközött, ami holnap fog történni. Tíz év után először voltam a Derbyn, de régebben, amikor Louisville-ben laktam, kijöttem minden évben. Most ahogy lenéztem a sajtópáholyból, rámutattam a nagy füves rétre, amit a pálya körbefogott.

            - Az az egész dolog ott – mondtam – tömve lesz emberekkel; kábé ötvenezren, a legtöbbje korongrészegen. Fantasztikus látvány – sokezer ájuldozó, üvöltöző ember, akik egymáson taposnak keresztül és törött viszkisüveggekkel esnek a másiknak. Erre is kell szánnunk pár percet, csak nehéz arrafele mozogni, túl sok a test.

            - És biztonságos? Visszajutunk egyáltalán valaha?

            - Persze – mondtam . csak arra kell figyelni, hogy nehogy belelépjünk valakinek a hasába, és bunyó legyen belőle.

            Megvontam a vállamat: - A francba is, itt a klubházban majdnem olyan szörnyű lesz a helyzet, mint odakint a mezőn. Többezer dühöngő, botladozó részeg, akik csak egyre mérgesebbek és mérgesebbek lesznek, ahogy egyre több és több pénzt vesztenek. Délutánra már két kézzel fogják magukba önteni a julepeket, és egymást fogják leokádni a futamok között. Az egész hely tömve lesz összeboruló testekkel. Nehéz ilyenkor itt mozogni. A folyosók csúszósak lesznek a hányástól, az emberek orra buknak, és a lábadba kapaszkodnak, hogy el ne tapossák őket. A részegek összehugyozzák magukat a fogadóablakok előtt. Össze-vissza szórják a pénzt, aztán meg azon balhéznak, hogy ki szedje fel.

            Annyira idegesnek látszott, hogy elnevettem magam.

            - Ne aggódj. – mondtam - A baj legapróbb jelére telepumpálom ezt a csürhét a Kémikus Billlyvel.

            Steadman eddig csinált mát néhány jó skiccet, de még nem találtuk meg a különleges arcot, amiről úgy éreztem, hogy a fő kép elkészülhetne. Egy olyan arc, amt ezerszer láttam minden Derbyn, amin eddig voltam. Láttam magam előtt, a fejemben, a viszkidzsentrik álarcát: a pia, a meghiúsult álmok és a végső identitásválság nagyhangú keveréke; a túl sok beltenyésztés elkerülhetetlen végterméke egy zárt és tudatlan kultúrában. A legfontosabb szabály, ha az ember kutyákat, lovakat, vagy akármit tenyészt, az, hogy a túl sok beltenyésztés felerősíti a gyenge vonások a vérvonalban, az erősekkel egyetemben. Ezek szerint igencsak kockázatos két nagyon gyors és kissé őrült lovat pároztatni. Az utód valószínűleg nagyon gyors és nagyon őrült lesz. A trükk tehát az, hogy hogyan tartsuk meg a jó vonásokat és hogy szűrjük ki a rosszakat. De az emberek párzását nem felügyelik ilyen bölcsen, pláne abban a szűk déli társadalomban, ahol a legközelebbi beltenyésztés nemcsak elfogadott és stílusos, hanem sokkal kényelmesebb is – a szülőknek - , mint szabadon ereszteni az utódokat, hogy azok kedvükre keressenek párt. („Uramisten, hallottad mi történt Smithy lányával? Múlt héten megőrült Bostonban, és hozzáment egy niggerhez!”)

            Vagyis az arc, amit Churchill Downsban kerestem a hétvégén, egyfajta szimbólumot jelentett számomra, annak az egész atavisztikus, halálraítélt kultúráét, amitől Derby olyan, amilyen.

            A motelbe visszafele tartva figyelmezettem Steadmant néhány dologra, amit majd még ki kell bírnia. Egyikünk se hozott magával semmilyen különös, illegális drogot, szóval piával kellett kihúznunk.

            - Ne felejtsd el – mondtam neki – hogy majdnem mindenki, akivel ezután találkozni fogunk, az részeg lesz. Valaki, aki egész kellemes társaságnak tűnik elsőre, bármikor, ok nélkül behúzhat neked egyet.

            Maga elé bámulva bólintott. Úgy tűnt, hogy kezd teljesen lezsibbadni, úgyhogy megpróbáltam felvidítani azzal, hogy elhívtam vacsorázni estére a bátyámmal.

            A motelban még dumáltunk Amerikáról, a déli államokról, Angliáról – szóval lazítottunk egyet vacsora előtt. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez lesz utolsó emberi beszélgetésünk. Innentől kezdve a hétvége egy gonosz és részeg rémálommá vált. Mindketten teljesen szétcsúsztunk. A legnagyobb problémát a Luisville-lal való korábbi kapcsolatom jelentette, mivel természetesen összetalálkoztam régi ismerősökkel, rokonokkal, stb., akiknek a nagy része épp szétesett, megőrült, válni készült, megtört a szörnyű adósságok alatt, egy borzalmas baleset után lábadozott. Az egész őrült és dühöngő Derby közepén a saját családom egy tagját kellett kényszergyógykezelésre küldeni. Ez kissé növelte a helyzet feszültségét, és mivel nyomorult Steadmannak nem volt más választása, mint sodródni az eseményekkel, a sokkélmények sorban jöttek egymás után.

            A másik gond az a szokása volt, hogy állandóan lerajzolgatta az embereket a különféle helyzetekben, amelyekbe én rángattam bele – és aztán oda is adta nekik a rajzokat. A végeredmény mindig szerencsétlen lett. Többször is figyelmeztettem, hogy ne mutogassa az ocsmány firkálmányait, de ő valamilyen perverz okból kifolyólag nem tett le róla. Ennek eredményeképpen félelem és reszketés vette körül mindenki felől, aki látta a rajzokat vagy éppen csak hallott róluk. Nem tudta megérteni.

            - Ez csak vicc – mondogatta – Angliában ez teljesen normális. Az emberek nem sértődnek meg rajta. Tudják, hogy csak szórakozom velük egy kicsit.

            - A picsába Angliával! – mondtam – Ez itt Amerika közepe. Az emberek itt úgy gondolják, hogy ez egy durva és savas sértés. Nézd csak meg mi történt tegnap este. Komolyan azt hittem, hogy a bátyám le fogja tépni a fejedet.

            - Pedig megkedveltem. Olyan tisztességes, nyílt fickónak látszott.

            - Nézd Ralph – mondtam – Ne hülyítsük magunkat. Egy egészen borzalmas rajzot adtál annak a hapsinak. Egy szörnyeteg arca volt. Egészen rájött az idegbaj. – megvontam a vállam – Mégis szerinted mi a francért jöttünk el olyan gyorsan az étteremből?

            - Azt hittem, hogy a könnygáz miatt volt.

            - Francokat, nem volt az semmi. – mondtam – El se találtam… és amúgy is elmenőben voltunk.

            - De beterített minket is. – mondta – Ez egész terem teli volt a rohadt gázzal. A bátyád prüszkölt és a felesége sírt. Nekem két órán át fájt a szemem. Nem bírtam rajzolni se, amikor visszaértünk a motelbe.

            - Az igaz – mondtam – Ráment a nő lábára a cucc, ugye?

            - Ja… hát rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy mind a ketten egyformán elkúrtuk – mondtam - De akkor mostantól próbáljunk meg óvatosak lenni az ismerőseimmel. Te nem rajzolod le őket, én meg ne fújom le őket. Csak lazítunk és berúgunk.

            - Rendben. – mondta – Pont, mint a helyiek.

            Szombat reggel volt a Nagy Verseny napján, és egy Hal-Hús Város nevű műanyag hamburger-palotában reggeliztünk. A szobáink az út túloldalán voltak a Brown Suburban Motelben. Volt ebédlőjük, de a kaja annyira rossz volt, hogy már nem bírtuk tovább. A pincérek úgy mozogtak, mintha törött lenne a sípcsontjuk, nagyon lassan csoszogtak, nyöszörögtek és a „fekákat” szidták a konyhában.

            Steadmannak tetszett a Hal-Hús, mert volt sült hal meg krumpli. Nekem jobban tetszett a „francia piritós”, ami igazából jó vastagra sütött palacsintatészta volt olyan formára vágva, hogy hasonlítson egy melegszendvicsre.

            Az iváson és az alváshiányon kívül csak egyetlen igazi gondunk volt, méghozzá a klubház. Végül úgy döntöttünk, hogy ha kell, inkább ellopunk két belépőt, minthogy lemaradjunk az ottani mókából. Ez volt az utolsó következetes döntésünk a következő negyvennyolc órában. Attól a pillanattól kezdve – majdnem az első pillanattól fogva, hogy elindultunk a pályához – minden ellenőrzésünket elvesztettük az események felett, és a hétvége hátralevő részét a részegség tengerén hánykolódtuk végig. Az emlékeim és a jegyzeteim a Kentucky Derbyről némileg zavarosak.

            De most, ahogy azt a vörös jegyzetfüzet olvasom, amit végig cipeltem magammal, nagyjából felsejlenek az események. A füzet kissé tépett és gyűrött, néhány lap ki van tépve, másokon meg viszkinek tűnő odaszáradt foltoktól mocskosak, de ha az egészet nézzük, a szórványos emlékekkel kiegészítve, a jegyzetekből kijön a történet. Azaz:

            Eső egész éjjel, egészen hajnalig. Semmi alvás. Jesszusom, itt megyünk, a sár és az őrület rémalma… De nem. Délben a nap már éget – tökéletes nap, még csak nem is nedves.

            Steadman most a tűz miatt aggódik. Valaki elmesélte neki, hogy a klubház kigyulladt két éve. Megtörténhet újra? Szörnyű. Csapdába esve a sajtópáholyban. Világvége. Többezer, a kijutásért küzdő ember. Sikoltozó részegek a sárban és a lángokban, vadul vágtázó lovak. Vakító füst. A lelátó összedől a lángoktól, miközben mi a tetején menekülünk. Szegény Ralph nemsokára összeomlik. Keményen iszik, útban a Haigh & Haigh felé.

            Kifelé a pályára, egy taxiban, elkerülni a borzasztó parkolást az emberek előkertjében, egy 25 dolcsit kóstál, fogatlan vénemberek az utcákon táblákkal a kezükben: PARKOLÓHELY, intik le a kocsikat az utcáról:

            - Nyugodtan fiacskám, ne is törődj a tulipánokkal. – vadul kócos haj, felfelé áll, mint egy halom nád.

            A járda teli egyetlen irányba, Churchill Downs felé sétáló emberekkel. A kölykök pokrócokat és hűtőládákat cipelnek, tizenéves csajok feszülő rózsaszín sortban, rengeteg fekete... fekete fazonok fehér filckalapban és leopárdmintás szalagokkal, zsaruk intik tovább a forgalmat.

            A pálya körül nagyon sűrű volt a tömeg, nagyon lassan lehet csak haladni, nagy a hőség. Miközben a sajtópáholy liftje felé mentünk, belebotlottunk egy sor katonába, mindnél hosszú fehér gumibot. Kábé kétszakasznyian, sisakban. Egy fickó mellettünk azt mondta, hogy a kormányzót és a kísértét várják. Steadman idegesen nézegette őket:

            - A Fekete Párducok – mondtam. Aztán eszembe jutott a jó öreg Jimbo a reptérről, és eltűnődtem, hogy vajon mit gondolhat most. Valószínűleg be van gyulladva; csak úgy nyüzsögtek a zsaruk és a katonák. Átnyomakodtunk a tömegen, át egy csomó kapun, el az elkerített kifutó mellett, ahol a zsokék parádéznak a lovakkal minden a futam előtt, hogy a fogadók jól meg tudják nézni őket. Ötmillió dollárt fognak ma feltenni. Rengeteg nyertes, még több vesztes. Tökmindegy. A sajtókapu tömve volt emberekkel, akik be akartak jutni, üvöltöztek a biztonságiakkal és furcsa jelvényeket lóbáltak: Chicago Sporting Times, Piitsburgh-i Atlétikai Liga... Mindegyiket visszafordították. „Nyomás arrébb öreg, helyet a dolgozó újságírónak”. Átvánszorogtunk a csőcseléken, be a liftbe, aztán gyorsan fel az ingyen bárba. Miért is ne? Kapcsoljunk rá! Nagyon meleg van ma, nem vagyok túl jól, biztos amiatt a rohadt éghajlat miatt. A sajtószoba hűs és tágas, rengeteg hely a járkáláshoz, ülések az erkélyen, hogy látni lehessen a versenyt vagy a lenti tömeget. Szereztünk egy fogadólapot és kimentünk.

            Rózsaszín arcok elegánsan, délies módón megsüllyedve, a régi borostány-stílus, kreppruhák és merev gallérok. „Szenilis galagonya” (Steadman mondata)… túl korán kiégett, vagy már nincs igazán mit égetni. Nem látszik valami sok energia az arcokon, semmi kíváncsiság. Csendes szenvedés, ebben az életben nincs hová meni harminc után, csak megkapaszkodni és kényeztetni a gyerekeket. Legalább a kicsik érezzék jól magukat, amíg még lehet. Miért is ne?

            A Kaszás hamar jön ebbe a klubba… esténként kísértetek suhannak a gyepen, sikoltoznak a kis nyomorult zsokéruhás nigger mellett. Vagy talán ő sikoltozik. Delirium tremens és csúnya vicsorgások a bridzsklubban. Összedőlni a tőzsdével együtt. Uram Isten, a gyerek összetörte az új autót, rátekerte a nagy kőoszlopra a kocsibehajtó végén. Eltört a lába? Bandzsít? Küld csak el a Yale-re, ott aztán mindent meg tudnak nyógyítani.

            A Yale-re? Olvastál ma újságot? New Heaven ostrom alatt van. A Yale tele van Fekete Párducokkal… Én mondom Ezredes, a világ megőrült, teljesen kifordult magából. Még azt is hallottam, hogy egy istenverte nő fog ma vágtázni a Derbyn. Otthagytam Steadmant a Paddockban, és elmentem, hogy fogadjak a negyedik futamra.

            Amikor visszértem épp erősen bámult egy csapat fiatalembert, akik nem is túl messze álltak tőlünk.

            - Jesszusom, nézd csak a romlottságot azon az arcon. – súgta – Nézd az őrületet, a félelmet, a kapzsiságot.

            Odanéztem, aztán gyorsan hátat is fordítottam annak az asztalnak, amit épp rajzolt. Az arc, akit kinézett magának egy régi barátomé volt, egy gimis focisztáré, aki azokban a régi szép időkben egy fényes Chevy cabrióval járt, és állítólag nagyon gyorsan végzett egy B32-es melltartó kapcsával. Úgy hívták, hogy „Macska Manus”.

            De most, tucatnyi évvel később nem ismertem volna fel sehol máshol, csakis itt, ahol számítanom is kellett volna rá, itt a Paddock Bárban, a Kentucky Derbyn… kövér, ferde szemek, sticivigyor, kék selyemöltöny és egy háromnapos piáláson túllévő banktisztviselőknek kinéző barátok… Steadman szeretett volna megnézni néhány Kentucky Ezrdest, de nem voltam benne biztos, hogy hogyan is néznek ki. Azt mondtam neki, hogy menjen vissza a klubhelység mosdójába, és keressen vászonyöltönyös fazonokat, akik a piszoárba hánynak.

            - Nagy viszkifoltok vannak az öltönyükön elöl – mondtam – de te csak a cipőjüket nézd, ez a trükk. Általában sikerül nem lehányniuk a ruhájukat, de a cipőt sosem tévesztik el.

            Egy fülkében nem messze tőlünk ült Anna Friedman Goldman ezredes, a Kentucky Ezredesek Tiszteletreméltó Rendjének Elnöke és a Nagypecsét Őrzője. Mind a hetven-akárhány millió Kentucky Ezredes nem tudott eljönni a Derbyre idén, de a bizakodók közül sokan eljöttek az éves ebédjükre a Seelbach Hotelba, néhány nappal a Derby előtt.

            A Derby, mármint maga a verseny, késő délutánra volt kiírva, és ahogy közeledett a varázslatos perc, azt javasoltam Steadmannak, hogy néhány percre nézzünk ki a mezőre, a forrongó embertömegbe, ami a klubház és a pálya között hullámzott. Kicsit idegeskedett emiatt, de mivel semmi szörnyűség, amivel eddig riogattam nem történt meg – se zendülés a pályán, se tűzvész, vagy részeg vademberek támadása - , megvonta a vállát, és csak annyit mondott:

            Mire odaértünk, magunk mögött hagytunk egy csomó kaput, mindegyik egyre alacsonyabb rangú, és persze a pálya alatti alagutat. Az alagútból kiérve jókora megrázkódtatás ért minket, úgyhogy egy ideig eltartott, mire magunkhoz tértünk.

            Uram Isten – motyogta Steadman – Ez egy… jesszusom!

            Aprócska fényképezőkével a kezében belevetette magát a tömegbe, átlépkedve a testek fölött, én pedig követtem, miközben jegyzetelni próbáltam.

            Teljes káosz, esélytelen innen a verseny figyelni, még a pályát sem látni… de senkit sem érdekel. Hatalmas sorok állnak a külső fogadóablakok előtt, az emberek onnan kiállva nézik a felvillanó nyertes számokat a nagy táblán, mintha egy óriási bingó-játszma lenne az egész.

            Öreg fekete szivarok vitatkoznak a fogadásokról; „Maradj csak, majd én elintézem!” (korsónyi viszkit lóbál, és egy maroknyi papírpénzt); egy lány ’Fort Lauderdale Börtönből lopva’ feliratú pólóban ül valakinek a nyakában. Többezer kamasz a Let the Sun Shine In-t énekli; tíz katona őrzi az amerikai zászlót; egy baromi kövér részeg fickó kék focimezben (No. 80) tántorog körbe, literes söröskorsóval a kezében.

            Egyáltalán nem kapni idekint piát, túl veszélyes… vécé sincsen. Muscle Beach… Woodstock… egy csomó gumibotos zsaru, de balhénak semmi nyoma. A pályán túli messzeségben lévő klubház olyannak tűnik, mint egy képeslap a Kentucky Derbyről.

            Visszamentünk a klubházba, hogy megnézzük a nagy versenyt. Amikor a tömeg felállt és elénekelte a zászlónak az állami himnuszt, Steadman fogta magát, és arccal az embereknek eszeveszetten rajzolni kezdett. Valamelyik páholyból egy hang rácsikordult „Fordulj meg te szőrös barom!”. Maga a verseny két percig tartott, de még a mi csúcshelyen lévő székünkből egy tizenkétszeres nagyítású távcsővel se volt esélyünk bármit is látni abból, hogy mi is történt igazából a pályán. Szentföld, akit Ralph választott, felbukott az utolsó kanyarban és leesett róla a zsoké. Az enyém, Csendes, pedig elsőnek érkezett a hajrába, de végül csak ötödiknek futott be. A nyertes egy 1:16 esélyű ló lett, Porparancsnok.

            Ahogy vége lett a versenynek, a tömeg megrohamozta a kijáratokat, aztán tovább tülekedtek a taxiknál és a buszoknál. A másnapi Courrierben szó volt a parkolóbeli erőszakról: az embereket vertek és tapostak meg, zsebeket forgattak ki, gyerekek vesztek el, üvegek repültek. De ezekről mi lemaradtunk, mivel visszavonultunk a sajtópáholyba egy kis verseny utáni iszogatásra. Addigra már mindketten félőrültek voltunk a túl sok viszki, napszúrások, a kultúrsokk, az alváshiány és az általános szétesettség miatt. Elég sokat lógtunk a sajtópáholyban ahhoz, hogy elcsípjük, ahogy a nyertes interjúvolják. Egy Lehman nevű mozgékony kis fickó volt, aki aznap reggel repült vissza Nepálból, ahol „lenyomott egy rekordnagyságú tigrist”. A sportriporterek elragadottan mormoltak és megtöltötték a poharát Chivas Regallal. 127’000 dollárt nyert egy olyan lóval, ami 6’500 dollárba fájt neki két éve. A foglalkozása, mondta, „nyugdíjas üzletkötő”. És aztán egy nagy vigyorral hozzátette: „Épp most vonultam vissza”.

            A nap további része az őrület homályába vész. Az este ugyanúgy. A teljes rákövetkező nap és éjjel is. Olyan szörnyű dolgok történtek, hogy rágondolni is alig bírok, nemhogy le is írjam őket. Mázlim volt, hogy egyáltalán kijutottam. Az egyik legtisztább emlékem az, hogy Ralphot szombat este megtámadta egy régi ismerősöm a belvárosi Pendennis Club biliárdtermében. A fazon derékig leszakította a saját ingét mielőtt kitalálta, hogy Ralph nyomul a feleségére. Egyetlen ütés se csattant el, de az érzelmi hatások durvák voltak. Ezek után, egyfajta végső iszonyatként, Steadman előkapta azt az ördögi tollát, hogy lerajzolja azt a lányt, akit állítólag az előbb akart felszedni. Csak rendbe akarta hozni a dolgot, de ezzel befejeződött a pályafutásuk a Pendennisben.

Hétfőn tíz harminc körül arra ébredtem, hogy valaki kaparászik az ajtómon. Kinyúltam az ágyból és elhúztam a függönyt annyira, hogy meglássam Steadmant odakint.

            - Mit szólnál egy reggelihez? – kérdezte.

            Kiugrottam az ágyból, és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de beakadt a láncba és visszacsapódott. A lánccal már nem tudtam mit kezdeni! A kis szarság nem akart kijönni a sínből, úgyhogy megrántottam az ajtót és kitéptem az egészet a falból.

            Alig láttam. A szemem annyira bedagadtak, hogy alig tudtam kinyitni, és az ajtón bejövő hírtelen fényáradattól úgy éreztem magam, mint egy beteg vakond. Steadman továbbmotyogott a hányingerről és a borzalmas hőségről; én visszazuhantam az ágyba és megpróbálta őrá fókuszálni, ahogy zavarodottan ide-oda mászkált a szobában pár percig, aztán hírtelen odaugrott a sörösvödörhöz, és előkapott egy .45-ös Coltot.

            Bólintott, lepattintotta egy üveg kupakját és hosszút húzott belőle.

            - Tudod, ez igazán borzasztó – mondta végül – Muszáj kijutnom innen – idegesen rázta a fejét – A gépem három harminckor indul, de nem tudom, hogy kibírom-e addig.

            Alig hallottam, amit mondott. A szemem végre kinyílt annyira, hogy elláttam a szoba másik végében lévő tükörig, és megbénított a felismerés. Egy zavaros pillanatig azt hittem, hogy Ralph hozott magával valakit – egy olyan különleges arcot, amilyet kerestünk. Istenemre, ott volt – puffadt, az ivástól lepusztult, beteges karikatúra… mintha egy egykor büszkén mutogatott anyai fényképalbum egyik képének szörnyű gúnyrajza lenne. Pontosan az az arc volt, amit kerestünk – és persze a saját arcom volt az. Rettenetes, rettenetes…

            Azt hiszem aludnom kéne még egy kicsit – mondtam – Mért nem mész vissza abba a Hal-Hús helyre és eszel abból a rohadt halból? Dél körül visszajöhetsz összeszedni engem. De most túlságosan közelinek érzem halált ahhoz, hogy kilépjek az utcára.

            - Nem… nem… inkább visszamegyek a szobámba, és kicsit dolgozok a rajzokon – előredőlt, és kihalászott két doboz sört a vödörből – Már próbáltam korábban is, de a kezem állandóan remegett… Hettenetes, hettenetes.

            - Abba kéne hagynod az ivást – mondtam.

            - Tudom. Ez így nem jó, egyáltalán nem jó. De valamiért ettől jobban érzem magam…

            - De nem sokáig – mondtam – Estére már hisztérikus deliriumba fogsz zuhanni. Talán pont akkor, amikor leszállsz a gépről a Kennedyn. Rádhúznak egy kényszerzubbonyt, lerángatnak egy pincébe, és addig fogják hosszú botokkal csapkodni a vesédet, amíg észhez nem térsz.

            Megvonta a vállát és kitántorgott, az ajtót becsukta maga után. Visszafeküdtem az ágyba még pár órára, aztán később – az Éccakai Bagoly Ételboltba vezető napi gyümölcslé-futam után – még utoljára megebédeltünk a Hal-Hús Városban: egy szép adag belsőséget zsírban sütve, tésztával.

            Ralph akkor már nem rendelt kávét; folyton csak vizet kért.

            - Ez az egyetlen dolog, ami emberi fogyasztásra alkalmas. – magyarázta.

            Aztán, amikor már csak alig egy órát kellett elütnünk a gép indulása előtt, kiterítettük a rajzait az asztalra és egy darabig rágódtunk rajtuk, hogy vajon sikerült-e elkapnia a hely igazi szellemét, de nem tudtuk eldöntetni. A keze annyira remegett, hogy nem tudta rendesen tartani a lapokat, az én látásom pedig annyira homályos volt, hogy alig láttam a rajzokat.

            - A picsába is – mondtam – mi rosszabbul festünk, mint bármelyik rajzod.

            - Tudod… gondolkoztam erről – mondta – Idejöttünk, hogy megnézzük ezt a hettenetes felfordulást: az emberek a piától eszüket vesztve okádják le magukat, meg ilyenek… és tudod mit? Mi vagyunk azok…

            Egy hatalmas Pontiac Ballbuster vágtat át a forgalmon az autópálya közepén.

            A rádióban épp a híreket mondják, a Nemzetőrég épp diákokat mészárol a Kent State-en, és Nixon még mindig Kambodzsát bombázza. Az újságíró vezet, nem érdekli az utasa, aki majdnem már majdnem meztelen, miután majdnem minden ruháját levette, hogy kilógassa az ablakon, megpróbálja kiszellőztetni belőle a könnygázt. A szemei vörösek, az arca és a mellkasa sörben úszik, amivel megpróbálta lemosni a szörnyű vegyszert a húsáról. Gyapjúnadrágjának eleje átázott a hányástól; a teste remeg a köhögőrohamoktól és a vad, fulladozó zokogástól. Az újságíró átpréseli az óriási kocsit a forgalmon, megállítja a terminál előtt, átnyúl, hogy kinyissa az anyósülés felőli ajtót, és kilöki az angolt. Közben folyamatosan acsarog: „Tűnj a francba te nyomorult buzeráns! Mocskos disznótöcskölő! [őrült nevetés] Ha nem lennék ilyen szarul, egészen Bowling Greening rugdosnám a seggedet – köcsög külföldi szemétláda. A könnygáz túl jó neked… Megvagyunk a te fajtád nélkül is Kentuckyban.”