Az tény, hogy a korai rakendroll igazából fekete műfaj volt, na de amit aztán a fehér fiúk csináltak belőle... Vakító frizurák, sikkes öltönyök, és az őszinte, kőkemény zene. Az egésznek van egy olyan feldobódott, optimista töltete, ami miatt szerintem egyszerűen nem lehet megunni az '50-es éveket.

Itt van példának okáért Eddie Cochran és a Summertime Blues. Egészen szörfös lüktetésű zene alatt énekel a nyári szomorúság okáról, és mindeközben hihtetlen hangulatot teremt, amit leginkább bájosként tudnék megfogalmazni. Szegény Eddie nagyon sokra vihette volna (amit szerintem ez a szám is bizonyít), ha nem hal meg '60-ban egy autóbalesetben.



Aztán néhány szó Buddy Hollyról. Hiába volt akkora geek, mint ide Lacháza, az első rocksztárok egyike lett. A szeműveges csoda, akinek úgy jár a keze a gitáron, mint a motolla, mert csak lefelé penget, szintén hamar meghalt, még '59-ben, a zenével együtt. Ez pedig itt az Oh Boy:



Maga a Király, bár ez csak a szerencsén és az Ezredes marketinggépezete miatt maradt így meg az utókorban, ettől még viszont igencsak szerethető, amit csinált. A szám az unalomig ismert Heartbreak Hotel, de egyszerűen nem birom ki röhögés nélkül, amikor 1:07-nél kitör a sikítófrász a lábrázás miatt.



Végül Jerry Lee Lewis, a Gyilkos. A zongorista, akit zavart, hogy ülnie kell, ezért időnként felgyújtotta a hangszert. A vonalzóval belőtt frizura sem sokáig bírja a rakendroll húzását, mert akkora rázás van. Whole Lotta Shaking Going On: