Kissé hamarabb érkeztem a megbeszélt félnégyes időpontnál, úgyhogy kényelmesen elüldögéltem a K-híddal szemben az árnyékban. Vettem egy sört, és magamban röhögve sajnáltam a csóri külföldieket, akik hatalmas táskákkal megpakolva próbáltak jegyhez jutni. Mint minden évben, most is valóságos világvégét, totális apokalipszist jelent kiállni ezeket a sorokat. De én csak békésen vártam, zsebemben az előre megváltott jeggyel. Húsz perc után befutott Ladesz mester is egy csővázassal a hátán, amiben átmeneti menekültszállásunk volt begyömöszölve.

Elindultunk befelé a Szigetre, közben pedig megtelefonáltam, hogy vajon hol sátraznak a többiek. Miután a nem egészen konkrétan értelmezhető koordinátákat megkaptuk, elindultunk körbenézni. Végül a fél sziget bejárása utána a Mokka Cukka mellé telepedtünk le. Ami pedig köztudottan a legstabilabb hely, ideális mindenféle elképzelhető szempontból, legyen szó sörről, Toi-Toiról, vagy koncertremenésről, esetleg elveszett egyedek random megtalásáról. Egyórányi szenvedés árán több-kevesebb sikerrel felállítottuk a böszme, huszonöt éves szovjet katonai kölcsönsátrat, úgyhogy elmentünk szemrevételezni az idei Szigetet. Az eredmény: megint meg kell tanulni, hogy mi merre van, mert a hosszú évek alatt, az alkoholgőzön átszűrt emlékdarabkákból lerakodott mentális térkép nem mindig megbízható. Sőt. Ezen felül, ez az egész nulladik napra vonatkozik, magyar szót elvétve hallani, tele a placc külföldiekkel, ismét elleptek minket a szláv és germán hordák. Sebaj, lesz majd, aki meghívja sörre a lerongyolódótt magyart az utolsó, mindent eldöntő, már csak a tehetetlenségi erőtől hajtva átbulizott éjszakán.

Miközben tehát leszűrtük ezeket a tanulságokat, vissza is értünk a Mokka Cukka mellé, aminek örömére vettünk még sört, és gyorsan le is ültünk. Na, ekkor nyílt meg az ég, és elkezdett nyugdíjasokat, komplett, háromgenerációnyi lakótelepi családokat és ötven körüli, sietősen részegedő bőrmellényes rokkereket okádni magából. „Jaj, Jucika, mi itt vagyunk valamilyen fabódénál meg valamilyen fémszerkezet is van itt, hát most mond meg, ti hol vagytok, és akkor most hová kell menni?” Nem mintha fel akarnám róni nekik a Sziget-topológia ismeretének hiányát, hiszen honnan kéne tudniuk, ráadásul, mint említettem, nekem is adódnak gondjaim időnként ezzel, de hát azért már mégiscsak. Ez hömpölygő, HÉVről HÉVre gyarapodó, meszesedő erű tömeg mindannak az ellentéte volt, amiért kijöttem a Szigetre.

Úgyhogy szedtük is a sátorfánkat, és áttelepültünk a Jazzsátor melletti kocsmába. Itt összefutottam egy ismerősömmel, aki ott dolgozott a dzsesszeréknél. Megtudtam tőle, hogy nincsen kocsma a Jazzszínpad backsatge-ében, így egyenlőre idénre is füstbe ment a tervem, hogy egyszer egy szigetes backstage-ben fogok iszonyatosat piálni. Majd jövőre.

Tettünk egy eredménytelen kísérletet arra, hogy megnézzük, mégis milyen lehet az LGT a nagyszínpadon, de az elborzasztó nyugger-áradat miatt inkább visszamentünk sörözni. Mondjuk az időnkénti sikongatásból és tömegfelhördűlés-zajokból, amik eljutottak hozzánk a távolból, úgy tűnt, hogy ők élvezik a koncertet. Később aztán, olyan tizenegy óra táján összefutottunk a napi VLSZL-forduló szenior kategóriájának veterán versenyzőivel, akiktől rengeteg hasznos életvezetési tanácsot kaptunk, valamint elcsevegtünk a helyes gyermeknevelési módszerekről egynéhány pálinka fölött. Jampec szokás szerint hatalmas vehemenciával vetette bele magát a versenybe, külön kiemelném azt a lelkesedést, amivel már a nulladik napon tudta hozni, az egyébként csak egyheti fesztiválozás árán elérhető szintet. Végül amikor már Ladeszka nagyokat kezdett csuklani, én meg nagyokat ásítani, hazamentünk.